MEDITÁCIÓ ÉS CSELEKVÉS!

A Dzogcsen egyedisége abban nyilvánul meg, ahogyan felkelti az emberben a tökéletes tudatállapot tapasztalatát, ami az abszolútum közvetlen megélése. A Dzogcsenben igen jelentős különbség tétetik a közönséges tudatállapot, ami tibetiül szem (sem), és az eredeti, makulátlanul tiszta tudatosság, a Rigpa (rig-pa) között. Az első Dzogcsen Rinpocse, Dzogcsen Pema Rigdzin ezt így fogalmazta meg:
„Ami csak megjelenik és létezik, a szamszára és a nirvána összes jelensége tökéletes egységbe olvad az üres Rigpa-állapotban. Ezért nevezik “Dzogpá”-nak. Ennél hatalmasabb módszer nincs, ami által meg lehetne szabadulni a szamszárából; ezért hívják cseripónak. így hát a neve: Dzogpacsenpo.”
A Dzogcsen fő alapelve ugyanis az, hogy meg kell haladnunk a tudatot, túl kell lépnünk a közönséges, gondolkodó tudaton, hogy megvalósíthassuk a Rigpa állapotát. Ahogy Sántidéva írja a Bódhicsárjavatárában: “Az Abszolútum túl van a tudaton; ami a tudat birodalmán belül terül el, az mind relatív.”

A mester ezt a Rigpát mutatja meg a tanítványnak, s ennek felismerése a Dzogcsen-szemlélet. A Dzogcsenben az ösvény szemléletből, meditácíóból és cselekvésből tevődik össze, mely hármasság magába foglalja a gyakorlati képzést, és különösképpen a trekcső és a tögal 5 gyakorlatát. Düdzsom Rinpocse szavaival élve:
„A szemlélet a csupasz tudatosság felfogása, amelyben minden benne van: az érzékszervi észleléstől kezdve a képzelet tárgyaiig szamszára és nirvána. Ennek a tudatosságnak, vagy Rigpának két oldala van: a súnjata – az abszolútum, mint üresség – és a jelenségek, vagy az észlelés, mint a relatív valóság.”
A Dzogpacsenpo széles tartományában minden teljesen kész, ami csak a szamszárához és a nirvánához tartozik. Ámbár lényegileg üres, s a kezdetektől fogva tiszta (“kadak”), természete mindenféle nagyszerű minőségtől gazdag, mindenféle lehetőségektől terhes; széles, termékeny földterület, ami önmagától tökéletes (Ihundrup – Ihun-‘grub).
Egyszerűen megfogalmazva, a tudat központi esszenciája üres, tágas, s kezdettől fogva tiszta, mint a derűs kék ég; természete a sugárzó tisztaság és akadályalan ragyogás, és mindíg jelen van, akárcsak az ég az összes melegségével és fényével. Ennek a sugárzásnak az ereje pedig, amikor megnyilvánul, a részvét, az együttérzés, amely mindent betölt, akárcsak a nap, amely mindenkire és mindenre részrehajlás nélkül öntözi sugarát. Düdzsom Rinpocse szerint: “Mivel a Rigpa üressége és sugárzása nem két különböző dolog, mindenkor együttérzésként nyilvánul meg a világban.”

A Dzogcsen-gyakorlat esszenciája a szemlélet megismerése és a Rigpa állapotában való megnyugvás. Az önmegvalósítás másféle ösvényein a tudat természetét érveléssel, következtetéses úton közelítik meg, a Dzogcsenben pedig közvetlenül éli át a tanítvány a buddhák bölcsességgel átitatott tudatállapotát, méghozzá. egy mester áldásának a révén, aki személyében testesíti meg az önmegvalósítás eme legfelső fokát. Ez a közvetlen tudati átvitel módszere, amely azonban természetesen csak olyan tanítvány részére járható út, aki korábbi törekvésének és megtisztított karmájának köszönhetően eljutott addig a pontig, ahol mind ő, mind pedig mestere rendelkezik azzal a tudati nyitottsággal és odaadással, amely képessé teszi mindkettőjüket a tanítások valódi értelmének a befogadására. Dzsigme Lingpa így ír erről Szenge ngaro (Oroszlánüvöltés) című művében:
„A tanítvány legelőször is találjon egy mestert, akivel jó karmikus összeköttetése van. A mester a közvetlen tudati átvitel vonalát kell hogy bírja. A tanítványnak egyhegyű odaadást és hitet kell tanusítania, csak ez teheti ugyanis számára lehetővé, hogy a mester tudását átvegye.”
Amikor bekövetkezik az a bizonyos eget-földet rengető pillanat, a “két szív és két
tudat találkozása”, a tanítvány cáfolhatatlan és közvetlen élményhez jut: megpillantja a
Rigpa természetét. Ebben az egy pillanatban a mester feltárja, a tanítvány pedig
felismeri a tudat valódi természetét. Ahogy a nagy Dzogcsen-mester, Patrul Rinpocse
megjegyezte:

„A tudat természete, a Rigpa arca abban a pillanatban tárul fel, amikor a fogalmi tudat a semmibe vész.”

Ezt a közvetlen tapasztalatot azonban a Dzogcsen-gyakorlatok során különleges meditatív gyakorlatoknak kell megelőzniük, melyek során a tanítvány a tudat és a jelenségek ürességét vizsgálja. A tudat aprólékos elemzése és vizsgálata során a tanítvány személyes élményt szerez az üresség természetéről, “szamszára és nirvána nem-létéről”, s ez elvezet a dharmakája felismeréséhez. Ha ez megtörtént, akkor ez mintegy előkészítőként szolgál ahhoz az aktushoz, amelyben a mester megismerteti a tanítványt a Rigpa természetével. Ha ugyanis ez nem történne meg, a a tanítvány pusztán “a tudat természetes állapotában” maradna, akkor a gyakorlata nem lenne több samatánál, s szemlélete az álaja (‘kunsi’ – kun-gzhi) állapotába esne vissza. A Dzogcsenben a közvetlen tudati átadás éppen azt a célt szolgálja, hogy a tanítvány túllépjen az álaján, s ténylegesen feltáruljon előtte a csupasz Rigpa. A szemlélet előzetes vizsgálata így szolgálja a Rigpa közvetlen átadását.

A tudat természetének felismerése csakis akkor lehetséges, ha az a mester szívéből egyenesen a tanítvány szívébe helyeződik át. Ezt az eseményt példázzák a Dzogcsen-vonulat nagy alakjai, amikor különleges beszámolóikban hírt adnak arról, hogyan játszódott le az a bizonyos pillanat, amikor tudatuk a mesterük bölcsességtől átitatott tudatának részévé vált. Ez történt, amikor például Garab Dordzse átadta Mandzsusrimitrának szellemi végrendeletét, melynek címe: Három szó, amely eltalálja a lényeget, vagy amikor Sri Szingha feltárta a tudat természetét Padmaszambava előtt. Mandzsusrimitra, aki Garab Dordzse egyetlen emberi tanítványa volt, hetvenöt évig tanult nála. Mikor végül a parinirvánába távozott, Garab Dordzse a levegőégbe emelkedett és szivárványszínű fénnyé olvadt szét. Ezt meglátván, Mandzsusrimitra fájdalmában és kétségbeesésében így kiáltott fel: – Te voltál a világ fénye! Mi lesz velünk most, hogy elmész?

Mire Garab Dordzse úgy felindult, hogy keze újból megjelent az égen, s abból egy ici-pici ládikát, amely nem volt nagyobb, mint a hüvelykujján a köröm, Mandzsusrimitra kezébe ejtett. Ebben a ládikában volt a Három szó, amely eltalálja a lényeget. Ahogy Mandzsusrimitra megkapta, tudata eggyé vált Garab Dordzse bölcsességgel átitatott tudatával. Ahogy Dilgo Khjence Rinpocse elmondta, minden magasszintű eredményt elért mester, a tanítás-vonulat áldásával együtt, legjobb tanítványára ruházza magát a bölcsesség-tudatot is, így biztosítva, hogy a tanítás töretlenül áthagyományozódjon. A mester meghal, de bölcsesség-tudata tovább él, anélkül, hogy veszítene tisztaságából, hitelességéből, és erejéből. Abban a pillanatban, ahogy a tanítvány megkapja ezt a közvetlen tudati átvitelt, mesterével eggyé válik. Az őseredeti buddhától egészen a mai napig ez volt a Dzogpacsenpo gyakorlata – mondja Khjence Rinpocse.

A Rigpa felmutatása a tanítványnak tehát a Dzogcsen alapja. A Dzogcsen eme felmutatással kezdődik, hiszen itt a meditáció egyszerűen nem más, mint a Rigpában való tartózkodás. Ahogy Düdzsom Rinpocse rámutat:
„A meditáció abban áll, hogy felfigyelünk arra, hogy van egy ilyen Rigpa- állapot. Minden tudati képződménytől megszabadulva, teljes nyugalomban ülünk, mindenféle ragaszkodástól és elterelődéstől mentesen. Az mondják, a meditáció nem erőlködés, hanem természetes beletagozódás.
A tudat valódi természetének felismeréséből mély együttérzés fakad mindenki iránt, aki nem ismerte még fel, így a Dzogcsenben a meditációt úgy írják le, mint “a bölcsesség és az együttérzés sugárzását, vagy egyesülését”.

Ezt követően a Rigpa folyamatos áramában való tartózkodás valósággá válik, és elkezdi átbatni a gyakorló hétköznapi életét és cselekedeteit. Ahogy Dilgo Khjence Rinpocse kifejtette: “Ha az ember megvalósította a bölcsesség és együttérzés egységét, akkor minden tette önműködően a lények javát szolgálja, az is, ha csak egyet hunyorint, vagy megmozdítja a kisujját.”
Ha a gyakorlat igazán egybefonódik a mindennapi élettel, akkor mélyen gyökerező stabilitás és önbizalom lesz úrrá a gyakorlón, mert nem téveszti meg többé semmi, ami felmerül: az érzelmek, a gondolatok, hiszen ezek már gyökerüknél fogva meg vannak szabadítva. Az ember önuralommal, egyenletes kedéllyel pillant beléjük, biztosan tudván, hogy “a dharmakája villódzása minden, mi felkél; nincs benne semmi jó és semmi rossz.” Ahogy Düdzsom Rinpocse mondja:

„A cselekvés az, hogy az ember valósággal szemléli a saját gondolatait, a jókat és a rosszakat; beléjük pillantva felfedezi a felszínre került gondolatok valódi természetét, miközben nem nyomozza a múltat és nem kutatja a jövőt, s nem engedi, hogy hozzátapadjon az örömhöz, sem pedig hogy leigázzák a fájdalmak. Eközben megpróbálja elérni és megtartani a “hatalmas egyensúly” állapotát, amelyben a jó és a rossz, a nyugalom és a zaklatottság meg van fosztva a beazonosítás mindenfajta lehetőségétől.
Ez pedig elvezet a Dzogcsen eredményéhez, ami a teljes megvilágosodás és megszabadulás: a dharmakája bölcsességének felismerése, a megnyilvánulás szintjén pedig a buddha-test megvalósítása. Sok-sok Dzogcsent gyakorló elérte már a szivárvány-testet, azaz halálukkor fizikai testüket fénytermészetükké alakították át.

Azonban, ahogy Düdzsom Rinpocse tanácsolja: “Amíg az ember el nem éri a teljes megvilágosodást, állandóan méltányolnia kell a jelenségek relatív arculatát, s észben kell tartania, hogy a jelenségek és azok üressége valójában nem két különböző dolog… Bár különböző formákat észlelünk, ezek lényegében üresek; mégis formákat észlelünk az ürességben. Bár különböző hangokat hallunk, ezek üresek, és mégis: az ürességben hangokat észlelünk. Különböző gondolatok merülnek föl bennünk, s bár ezek üresek, az ürességben észleljük a gondolatokat.”
A Dzogpacsenpo szemlélete valamennyi szemlélet közül a legvégső; nem egy csupán a sokféle filozófiai nézet közül, ahová értelemmel, következtetéses úton el lehet jutni. Minden tanulmány, szellemi képzés, gondolkozás és meditáció betetőzése; ide vezetnek a megtisztító gyakorlatok, hiszen ez az a transzcendens állapot, melyben végleg eltakarodnak a tudatot gátló szennyeződések. Szakja Pandita is azt tartotta, hogy “az Alijóga nem egyszerűen szemlélet, hanem valamennyi jána gyümölcsözése.” Valamennyi tanítás a Dzogpacsenpo mindent magába foglaló szemlélete szempontjából nyer így értékelést, s ebből a perspektívából gyakran kijelentették már, hogy az alap a mádhjamaka, az ösvény a Mahamudra, az eredmény pedig a Dzogpacsenpo.

Az a szemlélet, amely szerint a szamszára és a nirvána minden egyes jelensége öntermészete szerint maga az üresség, az alap, a madhjamaka. Az ösvény, amely elvezet ennek az igazságnak a személyes felismeréséhez, az üresség és a ragyogás egységében, a Mahamudra. A végső felismerés pedig, amelyet úgy neveznek: “a természetesen felkélő Rigpa”, vagy “a tudaton-túli bölcsesség”, az eredmény, a Dzogpacsenpo. SZÖGYÁL RINPOCSE

Megjegyzések:

megjegyzés

Powered by Facebook Comments

Ajánlott!

SZIKORA RÓBERT A GYERMEKEINK MEGVÁLTÓJA! [NYÍLT LEVÉL]

  Első emlékem Szikora Róbertről pozitív volt.  Édesanyám öngyújtókat, meg tollakat rakott össze egy kis …