Olvasói levélre válaszolunk: Mi is az élet értelme?

Szervusz Fira!
Még személyesen ugyan nem ismerjük egymást, de…

…egy gondolat kísérletemmel-elméletemmel traktállak, mert kíváncsi vagyok te mit gondolsz róla…

Az elméletem: szerintem a föld (bizonyos értelemben) és azon a kis életünk egy nagy próba… “mindenkinek megvan a maga keresztje” -biztos hallottad ezt a mondást… és pontosan így érzem magam is. Mindegy, hogy egészség, szegénység, betegség, baleset, drog, erőszak, alkohol, hűtlenség… nem sorolnám tovább… valamelyikkel, vagy többel is az ember fia/lánya
előbb-utóbb találkozik, meg kell küzdenie vele… és az én elgondolásom lényege, hogy itt a földön járjuk meg a magunk poklát, nem is annyira átvitt értelemben, a földi létünk maga a pokol.  Na ezt jól körbeírtam…

Szia!

Érdekes ez a dolog egyébként, nagyon sok embertől hallom hogy az általad elgondolt teóriához jut el az igazság keresése folytán. Ennek is meglehet az oka valószínüleg, sőt még én is így voltam ezzel a dologgal nagyon sokáig amúgy.

Emlékszem, mikor még gyerekként ültem az iskola padban, állandóan úgy éreztem, hogy a világ amely körbe vesz, csupán valami tesztféle, egy olyan teszt, amit valamiféleképpen sajátmagamnak “készítettem” azért, hogy átélhessek olyan dolgokat, amelyek a szellemi fejlődésem segíthetik elő.  Fura bogár voltam én is 10 évesen, ilyeneken agyaltam folyton. És számtalanszor történt velem az is, hogy mikor úgy éreztem hogy bizonyos körülményt már megtapasztaltam, és elegem lett a dologból, akkor az a zavaró miliő idővel elmúlt. Ilyen volt például, hogy ha volt valami olyan osztálytársam akivel nem tudtam mit kezdeni, erősebb volt nálam, zargatott folyton, akkor idővel kirúgták az iskolából, vagy elköltöztek, ilyesmi. Aztán a következő ilyen macerás gyereknél már tapasztaltabban álltam a dologhoz, amíg végül tudtam hogy miképp is kell kezelni az ilyen dolgokat. Persze ez csak egy példa volt a sok közül, csak szemléltetésképpen írtam. 🙂 A lényeg, hogy idővel mindig rendeződtek a dolgok, és elmúltak ha már úgy tűnt, hogy nem tudok tanulni az adott dologból.

Ezután jött nálam az az időszak 14 éves korom-felé  hogy úgy gondoltam, hogy a világ amelyet tapasztalok, csak számomra létezik. Mindenki más, akit látok, csak “illúzió”, és az egész világot azért teremtettem meg magamnak, hogy az “alsóbbrendű énem” így tanulhasson. Ezzel az elméletemmel akkor kezdtem el felhagyni, mikor rájöttem hogy nagyon sok ember van, aki éppen ugyanígy gondolja magáról, szóval túlságosan egoista dolog azt képzelni, hogy csak én létezek, és minden más csak gondolati képződmény. 🙂

Ezután jutottam el az ezoterikus tanokhoz, amelyek nagyon sok dologra rávilágítottak, sok logikus gondolattal láttak el. Azért volt szimpatikus számomra, mert tulajdonképpen arról beszéltek, amelyet nagyjából én is gondoltam. Az ilyen ezoterikus tanok, gyakran hivatkoztak a bibliára, tudományos eredményekre, illetve a keleti filozófiákra is, ezért úgy voltam vele, hogy akkor találhatok rá az igazságra, ha mélyebben tanulmányozom ezeket.

A keresztény bibliát tanulmányozva azt tapasztaltam, hogy bár sok “jó dolgot” tartalmaz, összességében túl logikátlan ahhoz hogy általa jussak el az igazsághoz. Megismerve pár keresztény hívőt, rá kellett jönnöm, hogy ők nem az igazságot keresik, hanem csak tartozni akarnak valahova, hinni akarnak valamiben, és a saját hitüket folyton úgy alakítják ahogy nekik tetszik. Éppen úgy, ahogy a bibliát is úgy értelmezték, ahogy számukra volt szimpatikus, ami kompatibilis volt úgymond az elképzelt álomvilágukkal. A biblia komolyabb tanulmányozásáról azért is mondtam le, mert a kutatásaim révén folyton odalyukadtam ki, hogy korábbi mitológiákból ollózták össze a könyvet, és inkább alkalmas manipulációra, félelemkeltésre, mint szellemi fejlődésre.

Ezután kezdtem el foglalkozni a keleti filozófiákkal, elsőként a hinduizmussal, aztán a buddhizmussal. Ezzel párhuzamosan kezdtem el a tudományos módszertan szerint vizsgálni a dolgokat, ezért kiszórtam a buddhizmusból azokat az ágazatokat, amelyek túlságosan logikátlanok, és nagyjából semmivel sem különböznek a szimpla babonaságtól. Így jutottam el a Zen Buddhizmushoz, és Taoizmushoz. Eme két filozófiai irányzat az, amely jelenleg is teljes mértékben összhangban tud lenni a tudomány jelenlegi állásával, illetve annyira más perspektívából vizsgálja a létezést, hogy talán még utat is mutathat a tudománynak.

Egy időben mindent mellőzve úgy gondoltam, hogy a tudomány mindenre választ adhat, és nincs szükség semmilyen komolyabb filozofálgatásra. Azonban rájöttem, hogy ez sem igaz. Bár nem olyan merev a tudomány, mint azt az ezoterikusok szajkózzák folyton, sok esetben ugyanolyan tekintélyelven működő hierarchiáról van szó, mint akár egy keresztény egyháznál. Sok szkeptikus is csak addig mer szkeptikus lenni, ameddig nem kell komolyabban konfrontálódnia neki. (Jó példa erre, mikor a szkeptikus társaság kiemelte a tevékenységi köréből a vallások kritikáját, és ezután karöltve a keresztényegyházzal akartak az ezoterikus kóklerek nyomába eredni) A tudomány sem tud tökéletesen fejlődni, amíg olyan emberek lehetnek vezető szerepben benne, akik profit orientáltak, korruptak, irigyek, stb… Ahhoz hogy ez változzon, szellemi fejlődésre lenne szükség eme körökben is.

Mire is jutottam a sok filózgatással az “utam” során? Arra, hogy sokféle elméletet gyárthatunk, sok olyat amelytől különbnek érezhetjük magunkat, hogy gondolhatjuk hogy az igazság birtoklása által többek vagyunk/lehetünk. Filózhatunk halál utáni életről, meg életértelméről, istenről, spirituális energiákról, ezek semmit sem számítanak tulajdonképpen. Rávezethetnek az “útra”, de nem ezek a dolgok számítanak.

(Sok esetben csak egy álomvilágot táplálunk, amelyet hinni szeretnénk hogy igaz. Ezután csak azokat az információkat engedjük be amelyek megfelelnek ennek, és vaskalapos módon fordítjuk el a fejünket minden olyan dologtól amely ebből kizökkenthetne.)

Akkor mi is az, ami számít?

Nem olyan rég, még ősszel láttam egy lehulló falevelet, és hirtelen szomorúság fogott el, hogy egy falevélnek ennyi az élet? Zöldell vígan a fán egy ideig, aztán idővel elszárad, lehull, és annyi… Milyen rossz lehet neki, gondoltam. Aztán elmosolyodtam magamon, hogy tulajdonképpen az emberekkel sincs ez másképpen. A falevél, mikor lehullik a fáról, egyáltalán nem oktalanul “teszi” ezt, és nem is az elmúlás a lényege eme metódusnak, hanem sokkal inkább a körforgás. Azáltal hogy lehull a földre, táplálja a talajt, talán néhány élőlényt is, szerves része lesz az életnek. Így sokkal inkább válik örvendetessé eme dolog, mint tragikussá. Mi emberek éppen így vagyunk, sőt nekünk még több lehetőségünk is van! Ugyanis már életünk során is táplálhatjuk a környezetünket, azáltal hogy harmóniában próbálunk élni mindennel, és mindenkivel. Nem a rendellenes “szeressen mindenki mindenkit” dologról beszélek, hanem a harmonikus együttélésről, egymás fejlődésének az elősegítéséről. Erre törekedni lehet az életértelme, hogy azáltal hogy segítünk másoknak fejlődni, úgy élhetünk mi is olyan környezetben később, amelyben elégedettek lehetünk.  Ha csak a saját önző érdekeinket nézzük csak, akkor is az az érdekünk hogy mindenkinek jó legyen, hiszen így lehet jó a környezetünk is, amelyben élünk.

A lényeg:

Tehát nem a halálutáni életre kell nekünk koncentrálni, hogy mi is lesz, meg mi miért történik… Az egyetlen dolog ami számít, minden embernek egyenként is, hogy tegyünk azért, hogy nekünk itt, és most legyen! (mert milyenek is a jó dolgok? 😉 )

– Fira Heffner –

Megjegyzések:

megjegyzés

Powered by Facebook Comments

Ajánlott!

Szellemlány hangja egy sziklából? [Érdekes hangfelvétel]

Érdekes felvételre hívta fel figyelmünket az egyik kedves nézőnk, amelyben állítólag egy rejtélyes női hang …