Tanmese! Távolság meséje!

A fiú, aki olyan nagyon szerette a leányt, egy szürkülő este a nagy fák alatt sétálgatott. Homályos, félénk árnyékok lopóztak a szívébe; a fiú a szürkülő estén a leányra gondolt, akit olyan nagyon szeretett. Még sohasem tartotta a karjaiban, és még sohasem kívánta annyira a csókját, mint azon a szürkülő estén.

Amikor lehullott előtte egy korán sárgára száradt falevél, belehasított a szívébe a távollét kínja. Ez a legédesebb szenvedés! Ez a legkeserűbb boldogság! És akkor maga előtt látta szerelmének hatalmas áradását, amint kiömlik a vágyó szemekből, és a szemhatárra ereszkedik. Maga előtt látta a mérhetetlen vizet, a szerelmet.

Két partja átérte a végtelenséget. Habjaira fellegek ereszkedtek le megporlott páracseppekből. S benne úgy összeforrott a két szív, az ő szíve és a leány szíve, mint a bezárult kagyló.

Egyek voltak minden távolságon keresztül. Egyek voltak oly elválaszthatatlanul, mint mikor két patak, két találkozó völgy szeméből lecsurgó könnypatak összeomlik.

És akkor beledöbbent a szívébe a kérdés: Miért köt minket kétfelé két különágazó sors, ha olyannyira egyek vagyunk?

Ez volt a kérdés, mely a vihart hozta a völgyek fölött. A patakok megdagadtak, és kiléptek medrükből. Haragvó, szennyes hullámokkal söpörték végig a partokat, és iszappal hordták meg a rétet. De a két összeömlött patak akkor érezte meg, hogy őket a vihar még szorosabban összefűzi, mint a mosolygó nap.

Megjegyzések:

megjegyzés

Powered by Facebook Comments

Ajánlott!

Szellemlány hangja egy sziklából? [Érdekes hangfelvétel]

Érdekes felvételre hívta fel figyelmünket az egyik kedves nézőnk, amelyben állítólag egy rejtélyes női hang …